A Buddha egyik legfontosabb tanítása a karma törvénye, a tanítás, mely szerint egyik
életünk sincs híján az oknak, nem más lény teremtette és nem is véletlenszerően keletkezett,
hanem saját tetteink hozták létre. A szeretetet, a hosszú életet, az egészséget, a bıséget és a
többi jó dolgot sem mástól kapjuk; saját múltbeli helyes tetteink következménye, hogy ma
minden jót élvezhetünk. Hasonlóképpen, a létezés negatív oldalait, például a rövid életet, a
betegséget, a szegénységet és az összes többi nemkívánatos dolgot sem valami rajtunk
kívülálló dolog okozza, hanem a múltban elkövetett helytelen tetteink váltják ki.
Ha az ember valóban meg akar szabadulni a szenvedéstıl, és boldogságot szeretne tapasztalni,
nagyon fontos, hogy az okokkal dolgozzék. Ha nem így tesz, nem várhat el semmiféle
eredményt. Minden egyes dolognak megvan a maga oka, mégpedig teljes oka; a dolgok nem
jöhetnek létre csak úgy mindenféle ok nélkül. A dolgok nem a semmibıl bukkannak elı, és
sem elégtelen, sem nem megfelelı ok nem válthatja ki ıket. Tehát minden szenvedés oka a
helytelen cselekvés.
A helytelen cselekvés alapjában véve annyit tesz, hogy nem ismerjük a valóságot, a tudat igaz
természetét. Ahelyett, hogy belátnánk a tudat valódi természetét, egy „én”-hez ragaszkodunk,
mégpedig anélkül, hogy bármiféle logikus okunk lenne rá. Mindannyiunk természetes
hajlama, hogy egy „én”-hez ragaszkodjék, hiszen annyira hozzászoktunk már ehhez. Olyan
szokás ez, amit kezdettelen idık óta alakítgatunk.Azonban, ha alaposan vizsgálódunk és
kutatunk, nem találjuk az ént. Ha van én, akkor szükségszerően testnek, tudatnak vagy névnek
kell lennie. A név pedig üres, úgy, ahogy van, hiszen bárkinek adhatunk bármilyen nevet.
Ugyanez áll a testre is. Azt mondjuk: „az én testem”, ugyanúgy, ahogy azt emlegetjük: „az én
házam, az én kocsim, az én otthonom, az én hazám”, tehát a test és az „én” különáll
egymástól. Ha megvizsgáljuk testünk minden részét, sehol sem találunk semmit, amit „én”-
nek, „magunk”-nak nevezhetnénk. Csupán sok dologról van szó, amibıl összeáll az, amihez,
mint „test”-hez avagy „én”-hez ragaszkodunk. Ha a fejünk búbjától a lábujjunk hegyéig
megvizsgáljuk testünket, sehol nem találunk semmit, amit énnek hívhatnánk. A test nem az
én, hiszen több különbözı része van. Az emberek pedig akkor is életben maradnak, ha
bizonyos testrészeik hiányoznak, tehát a test nem az én.
Ugyanez a tudatra is vonatkozik . Azt gondoljuk, hogy esetleg a tudat az én, de úgy áll a
dolog, hogy a tudat pillanatról-pillanatra változik, folytonos változásban van. És az elmúlt
tudat már sehol sincs, eltávozott. És nem nevezhetjük énnek azt, ami már elmúlt. A jövıbeli
tudat pedig még nem kelt fel. És nem nevezhetjük énnek azt sem, ami még nem kelt fel. A
jelenlegi tudat pedig folyton-folyvást, minden egyes pillanatban változik.
Felnıttkori és a csecsemıkori tudatunk és tudatunk nagyon is különbözik, és e két különbözı
tudat nem jelenhet meg egyidejőleg. A tudat folyamatosan, mindig, pillanatról-pillanatra
változik és nem nevezhetjük énnek azt, ami folytonos változásban van.
Tehát, a néven, a testen és a tudaton kívül nincs semmi olyasmi, amit énnek nevezünk, de
régen rögzült szokásunk miatt mindannyiunkban ott az énhez való ragaszkodás erıs hajlama. 2
Nem látjuk be a tudat igaz természetét, ehelyett – mindenféle logikus indok nélkül – az énhez
kötıdünk. Amíg megvan bennünk ez a hajlam, olyanok vagyunk, mint az ember, aki kígyónak
véli a színes kötelet. Amíg nem ismerjük fel, hogy csak kötél, nem kígyó, addig félünk és
szorongunk. Amíg az énhez kötıdünk, addig szenvedésben lesz részünk. Az énhez való
ragaszkodás pedig minden szenvedés gyökere. Nem ismerjük a valóságot, nem vagyunk
tisztában a tudat igaz természetével, s ezért az énhez ragaszkodunk.
Ha van „énünk”, akkor természetesen vannak „mások” is. Az „én és a más” az „én”-en
alapszik, éppúgy, ahogy a jobb és a bal függ egymástól: ha van jobb, balnak is lennie kell.
Ugyanígy, ha van én, mások is vannak. Ha van énünk és vannak a mások, akkor kötıdni
kezdünk azokhoz, akik a mi oldalunkon állnak, barátainkhoz és rokonainkhoz, és győlölet
támad bennünk a „mások” irányában, azok iránt, akikkel nem értünk egyet, azok iránt, akik
más véleményen vannak, akik másképp gondolják a dolgokat. Ez a három fı méreg, melyek
fogva tartanak minket a szamszárában, a tévképzetek ezen hálójában. A három fı méreg a
nemtudás vagyis a tudás hiánya, az énhez való tapadás, vagyis a ragaszkodás, avagy vágy, és
a győlölet. Ezekbıl támad a többi szennyezıdés, például az irigység és a büszkeség. És ha
ezek megvannak, cselekedeteket hajtunk végre. Ha pedig teszünk valamit, az olyan, mintha
termékeny talajba vetnénk magot, ami a maga idejében eredményt érlel majd. Így hozunk
létre karmát újra meg újra, és így ragadunk bele a létezés birodalmaiba.
Ahhoz, hogy teljesen megszabaduljunk a szamszárából, szükségünk van arra a bölcsességre,
mely képes elmetszeni a szamszára gyökerét a bölcsességre, amely felismeri az éntelenséget.
Ez a bölcsesség is a módszeren alapszik. A módszer felhalmozása nélkül nem tudjuk
felkelteni a bölcsességet, bölcsesség nélkül pedig nem lehet birtokunkban a helyes módszer.
Ahogy a madárnak is két szárny kell, hogy felröppenjen, éppúgy van szükségünk a módszerre
és a bölcsességre egyaránt ahhoz, hogy elérjük a megvilágosodást. A legfontosabb és
leghatékonyabb módszer a szeretı kedvességen, a mindent átfogó szereteten és együttérzésen
alapszik. Ebbıl kel fel a bódhicsitta, a megvilágosodás gondolata, ami nem más, mint az
ıszinte óhaj, hogy minden érzı lény javára elérjük a tökéletes megvilágosodást. Ha megvan
bennünk ez a gondolat, akkor minden helyes és erényes cselekedet természetes módon
beteljesül.
Másrészt, szükségünk van a bölcsességre, ami belátja minden jelenség igaz természetét
legfıképpen a tudatét, hiszen a szamszára és a nirvána, vagyis minden gyökere a tudat. A
Buddha nyolcvannégyezer tanításának egy a célja: hogy megszelídítsük tudatunkat. Végül is
minden a tudat.
A tudat az, ami szenved, a tudat az, ami boldogságot tapasztal, a tudat az, ami a szamszárába
bonyolódik és a tudat az, ami eléri a szabadulást vagy a megvilágosodást. Tehát amikor
felismerjük a tudat valódi természetét, minden más dolgot, minden külsı és belsı jelenséget is
természetes módon felismerünk.
Mi hát a tudat? Ha megkíséreled felkutatni, sehol sem találod. Nem bökhetsz valamelyik
testrészedre, mondván, hogy az a te tudatod. A tudat nincs a testen belül, nincs a testen kívül, 3
és a kettı között sincs. Ha valami létezik, egy bizonyos alakúnak és színőnek kell lennie, de a
tudatot semmilyen alakban vagy színben nem találjuk. A tudat természete tehát az üresség.
Ám amikor azt mondjuk, hogy minden üres és nem létezik, az nem jelenti azt, hogy
konvencionális értelemben nem létezik. Végül is a tudat az, ami a helytelen tetteket teszi, a
tudat az, ami a helyes tetteket teszi, a tudat az, ami szenvedést tapasztal és így tovább. Tehát
természetesen van tudat, hiszen nem vagyunk halottak vagy öntudatlan lények. Tudatos
élılények vagyunk, és mindig ott van bennünk a tudatosság folytonosságának folyama. A
tudat világossága is folytonos, olyan, mint az égı gyertyaláng. A tudat jellegzetessége a
világosság.
Semmilyen formában vagy színben, sehol nem találjuk, de van egyfajta folyamatos
világosság. Ez a tudat jellegzetessége. És e kettı, a világosság és az üresség elválaszthatatlan,
éppúgy, ahogy a tőz és a forróság sem különíthetı el. A világosságot és az ürességet nem
lehet elválasztani, és ezen elválaszthatatlanság a tudat természetes, eredeti lényege. Hogy ezt
az állapotot megtapasztalhassuk, fontos, hogy elıször a bevezetı gyakorlatokat végezzük el.
Ezen gyakorlatokkal érdemet is felhalmozunk. A legjobb, ha a belátó bölcsességen
meditálunk. Ehhez elı kell készíteni jelenlegi tudatunkat, a közönséges tudatunkat, ami
folyamatosan elmerül a gondolatok folyamában. Az efféle elfoglalt, izgatott tudat nem lesz a
belátó bölcsesség alapja. Elıször tehát fel kell építenünk az alapot az összpontosítás révén, a
helyes módszer alkalmazásával. Az összpontosítással tudatunkat tartós állapotba próbáljuk
hozni, és azután a stabil világosságra és egyhegyőségre hagyatkozva a belátó bölcsességen
meditálunk, és így felismerjük a tudat igaz természetét. Ám az efféle felismeréshez hatalmas
mennyiségő érdemre van szükségünk, az érdem felhalmozásának leghatékonyabb módszere
pedig a bódhicsitta ápolása.
A dolgok valódi természetét tehát a módszer és a bölcsesség révén ismerhetjük fel. És ha
felismertük, ezen belátásra és a gyarapodó bölcsességre támaszkodva végül elérkezünk a
teljes felismeréshez, és elérjük a megvilágosodást.
