Sütött a Nap. Teljes csodálatosság volt. Gyönyörű, tényleg, főleg így a legnagyobb hidegek közepén, az ember ilyenkor még egy perc Napsütéstől is kivirul.
Nem éreztem a bőrömön a Napsugarakat, nem éreztem a tavasz illatot sem...Viszont éreztem a sötétedést, a lámpafényt, ahogy belevilágít a szemembe, az egynapos tea ízét, a lustaságot, a mégis menni akarást, az ürességet, a magányt, a csalódottságot, a nemértést...
Leginkább a nemértést. Nameg a ragaszkodást. Ami kicsit sem jó dolog. Az pedig, hogy önmagát nem érti az ember méginkább nem kellemes. És hogy csücsül a szoba közepén és még jobban beleás ebbe az összességbe...de nem megy. :D Nem ás bele...hanem ül és vár és ül és vár...de nem történik semmi. Nem is fog ha nem lépsz. De miért lépnél ha tudod, hogy hiábavaló. És ha megnéznénk mi van a másik irányba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése