Ma egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha mindent értenék, mindennek tudnám a megoldását és mintha az egyenlőségjelek után nem csak egy üres tér tátongna.  Ha nem tudom elengedni őt/azt/bármit/azt a valamit.....akkor magamat kell. Magamat elengedni.
Teljesen ostoba agyalgatások eredménye ez igazából. Butaságon gondolkodásé. Átvitt értelemben még egészen szép mondanivalója is van. Csakhogy az elengedés itt nem  olyan formában értendő.

Ha elengedném akkor hova menne az a bizonyos "magam"? Kisétálna egy kapun? Felvinnének engem is pár üveg sörrel valami szakállas fószerhez? Vagy lefele indulhatnék a jómelegbe ventillátor nélkül? Esetleg egy légüres térbe kerülnék ahol elém dobnának pár papírt amit ki kellene töltenem a következő életemmel kapcsolatban :) Jó bátor lehettem, hogy a mostanit ilyenre kreáltam :)


Egyre többször van az, hogy nem bírom folytatni a saját gondolatmeneteimet....


 A lefele zuhanás és ott megmaradás állapotában még akkor is egyhelyben vagy amikor sétálsz avgy buszozol.....és akkor hazaérsz. Vacsival várnak, és mosolyokkal ölelgetnek. Azt hiszem azoknak az embereknek, akik öngyilkosok lettek vagy megőrültek nem volt igazi családjuk. Olyan szeretéses. Nem vérszerinti. Család család. Biztos nem volt.

Régen sokszor volt olyan, hogy úgy éreztem, ketté vagyok vágva. Az egyik felem lefele úszik, dobálják rá a bántást, énis magamra, fáj az a felem, fuldoklik, meg van mérgezve, szenved...a másik felem pedig repül, mosolyog, tud adni,szeret, szeretik boldog.... Most ugyanezt érzem, csak nem kettévágva vagyok, hanem rétegeim vannak. Mint a hagymának. Felváltva fekete és fehér egymás után minden rétegem. Marják egymást.

Egy nemlétező mesében élünk. Csipkerózsikát megcsókolták, Hamupipőke hercegnő lett...mondjuk három napra egy hónapból. A vászon foltos, a vetítőgép akadozik. A film mégis pörög....elvágni  nem megy csak.
(lehet csak a vásznat kéne kicserélni?)